|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mihálka Zoltán 1993. február 11.Egymás után szűntek meg Bukarestben a magyar lapok /Falvak Népe, Változó Valóság, Cimbora/, ez a sors fenyegette a Fiatal Fórumot is. Csíkszeredán indult újra Ifi Fórum néven, egy magánkiadó, a Novos jóvoltából, 1992. áprilisától. 1992. júniusától Ferenczes István a főszerkesztője. Nem jelentkezik az utánpótlás, hiába hirdettek riporteri pályázatot. Nincsenek külön ifjúsági réteglapok, így mindenkihez kell szólniuk. /Mihálka Zoltán: Intrejú Ferenczes Istvánnal, az Ifi Fórum főszerkesztőjével. = Média (Nagyvárad), febr. 11./1993. december 22.Tempfli József nagyváradi római katolikus megyéspüspök összegezte az 1993-as év eredményeit: teljes egészében birtokba vehették a Kanonok-sort, idetelepítették a Szent László Gimnáziumot, vidékiek részére internátust létesítettek, egyelőre 48 hellyel. - Az állam azonban tovább halogatja a vallásügyi törvény elfogadását. Az erdélyi történelmi egyházak vezetői dec. 3-án Kolozsvárott összegyűltek, megtették észrevételeiket a kultusztörvénnyel kapcsolatban, majd aláírták és elküldték Bukarestbe. /Mihálka Zoltán: Négy betű új olvasatban. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 22./1995. október 31.A Bihari Napló okt. 30-tól a hétfői napon is megjelenik Hétfői Napló néven. Ebben az első számban beszámolnak arról, hogy az Erdélyi Naplónál (Nagyvárad) 1995-ben több változás történt, előbb az egyik főszerkesztő-helyettes, Dénes László mondott le, most pedig Stanik István főszerkesztő és Adonyi Nagy Mária, a másik főszerkesztő-helyettes. Nyugdíjazását kérte Mihálka Zoltán és Sólyom László. Novembertől az Erdélyi Naplót nem a nagyváradi Analog, hanem a kolozsvári Erdélyi Híradó adja ki. A főszerkesztő a felelős kiadó, Szőcs Géza költő lesz, helyettese Sorbán Attila. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4-5./1999. december 28.Egyes gyülekezeteinket a kihalás veszélye fenyegeti - olvasható a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 2000. évi naptárában. Tőkés László püspök írta a kalendáriumban: A szomorú tanulság: vészesen fogyunk! A Barabás Zoltán, Csűry István és Mihálka Zoltán szerkesztette kalendáriumban többek között hosszabb írást olvashatunk a millecentenáriumról (dr. Ágoston András), a középkori Váradról (dr. Jósa Piroska), a partiumi tudatról (Dukrét Géza), a Partiumi Keresztény Egyetemről (dr. Kovács Béla rektor) és egyebekről. /Itt a Református Kalendárium! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 28./2001. március 23.A 19. század végén és a 20. század elején nagy történeti monográfiák jelentek meg Bihar megyéről, Bunyitay Vince, Borovszky Samu, Jakó Zsigmond tollából. Megjelenésük óta a világ nagyon megváltozott, a történelmi örökség és a hagyományok veszendőben vannak. Ezért 2000-ben megszületett a gondolat, hogy meg kell írni egy hasonló munkát a mai igényeknek megfelelően. Nagy írógárdával összeállítják, és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság gondozásában kiadják Bihar megye honismereti könyvét. Febr. 1-jén tartották az első szerkesztői ülést, és megalakították a szerkesztőbizottságot. Tagjai: Dukrét Géza, dr. Fleisz János, Borbély Gábor, Péter I. Zoltán, Mihálka Zoltán. A könyv megírását 2002. márciusára tervezik, szeretnék, ha az I. kötet: 2003-ra, a II. kötet 2004-re megjelenne. /Honismereti mű Bihar megyéről. = Bihari Napló (Nagyvárad), 2001. márc. 22./2001. november 26.Egyházi szolgálat írott szóval, felelősséggel címmel nov. 24-én rangos szakmai találkozót rendezett alapításának 10. évfordulóján a Partiumi Közlöny, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület hivatalos lapja. Jelen volt a megbeszélésen Tőkés László püspök is. "A világi sajtó az egyházról szólhat, az egyháziból az ige, az örömhír szól" - mondta a püspök. Szilágyi Zsolt parlamenti képviselő javasolta: évről évre jelenjen meg az Erdélyi Magyar Egyházi Évkönyv, melyben valamennyi történelmi egyház aktuális történéseit összefognák. A rendezvény Tőkés László püspök és Barabás Zoltán főszerkesztő ünnepi beszédével, valamint Zalatnay István budapesti lelkipásztor lapelemzésével folytatódott. Zalatnay István a Közlönyt az olvasó szemével láttató előadó úgy vélte: "Nem gyülekezeti, és nem egyházkerületi, hanem egyházközéleti újság akar lenni. S mint ilyen, be is tölti szerepét, hiszen valóságközeli, és leplezetlenül vállalja, hogy vitás kérdéseket tár az olvasók elé". Kiosztották a Pro Media Christiana díjat, amit "az egyházi sajtó és az anyanyelv szolgálatában végzett munkáért" ítélnek oda. A most először kiosztott elismerést Csűry István generális direktor, Radványi Károly grafikus művész, Mihálka Zoltán szerkesztő, Fórizs Attila nyomdaigazgató és Vetési László lelkipásztor kapta. /Pásztai András: Rangos eseménysorozat a jubileumi évfordulón. Tízéves a Királyhágómelléki Református Egyházkerület hivatalos lapja. = Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 26./2002. november 11.Nov. 10-én, vasárnap Nagyváradon tartották meg a Népfőiskolai délelőttök nevű rendezvénysorozat újabb eseményét a várad-ősi református templomban. Barabás Zoltán egyházkerületi szóvivő Ady és a Partium című értekezésében kitért arra is, hogy hónapokkal a vállalt határidő után sem készültek el az Ady-emlékház felújításával. Mihálka Zoltán történész Kossuth Lajos életpályáját foglalta össze. /Szeghalmi Örs: Többet kell kérni annál, ami most van. = Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 11./2002. december 21.A régi kalendáriumi hagyományok tiszteletben tartása mellett jelentette meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a 2003. évre szóló évkönyvét. Bereczki András lelkipásztornak és Mihálka Zoltán történész-közírónak, szerkesztőknek sikerült megtalálniuk az arany középutat a mostani kiadványnál. Hasznos információkkal szolgál a 2003. évi irodalmi évfordulókat felsoroló fejezet, akárcsak az egyházkerület címtára. /Megjelent a Református kalendárium. = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 21./2004. január 27.Azoknak, akik nem adták fel" – ezzel a mottóval adja az olvasó kezébe a két szerző, Borbély Zsolt Attila és Szentimrei Krisztina azt a könyvet – Erdélyi magyar politikatörténet, 1989–2003, Budapest, 2003. –, amely ezekben a hetekben jelent meg Budapesten. A könyv azokhoz szól, akik nem adták fel a küzdelmet a magyarság útjának korrigálásáért, a helyes irány megtalálásáért. Tőkés László a mű bevezetőjében kidomborította, hogy a trianoni pszichózisból fakadó tudati-társadalmi-politikai öncsonkítás folytatódásának körülményei között ez a munka sokkal inkább egy olyan történelmi útikalauznak és kézikönyvnek számít, melyet nemcsak a "szakmának" vagy az érdeklődő olvasónak, hanem valamennyi, nemzeti sorsa és jövendője iránt elkötelezett magyar politikai és közéleti szereplőnek a napi használatára készült. Ez a könyv mintegy folytatása Mikó Imre a Trianon utáni erdélyi magyar politika történetét és tanulságait összegező Huszonkét év című kötetének – természetesen az 1940 és 1989 közötti időszakot kihagyva, hiszen ’45 után a kommunista korszakban aligha kerülhet szóba erdélyi magyar politika vagy magyar érdekképviselet. Az jelenleg RMDSZ protokollumokkal szegődik a kormányzó román Szociáldemokrata Párt irányvonalához. Hogy miként jutott ide, erre válaszolt a két szerző alaposan dokumentált munkája. Az RMDSZ válsága arra vezethető vissza, hogy annak csúcsvezetése fontosabbnak tartotta saját pozíciójának megőrzését, mint a szövetség demokratizálását. A szerzők számba vették a megjelent szervezeteket, pártokat és platformokat, végül felvázolták a szervezet távlatait. Itt figyelembe kell venni, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek elnöke, Tőkés László kifejtette: "A tavalyi év a behódolás éve volt, 2004 az autonómia éve lesz. Két alternatíva van: folytatni a behódolást, a visszarendeződést, vagy áttörést elérni kisebbségi és magyar szempontból, megteremtve az autonómia feltételeit. Nem akarjuk megosztani a magyarságot, nem lépünk ki az RMDSZ-ből, de ellenezzük a totalitárius pártegységet. Pártegységből célegységet kell alakítanunk." Borbély Zsolt Attila és Szentimrei Krisztina úttörő könyve ezt a távlatot egyengeti. /Mihálka Zoltán: Erdélyi magyar politikai látlelet. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 27./2012. december 21.Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségeiA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve. Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban. Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján. 1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető. Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését. Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett. Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által. Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből! Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012 Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2015. február 1.In memoriam Mihálka Zoltán: végső búcsú magyar kultúránk szürke eminenciásátólÚjabb súlyos veszteség érte magyar közösségünket Mihálka Zoltán váratlan halálával. A sors kifürkészhetetlen akaratából rövid időn belül Ő a második értékes, elhivatott emberünk, akit utolsó útjára kísérünk. Nehéz ilyen szomorú alkalomból szavakat találni Mihálka Zoltán gazdag életművének, értékes tevékenységének méltatására. A szürke eminenciás jelzővel szeretnénk érzékeltetni, mennyire szerény és visszafogott ember volt. Egész élete, sokoldalú munkássága, elért eredményei, sikerei méltán tehették volna büszkévé. A szatmárnémeti tanítóképzőt kiváló eredménnyel végezte, így tanárai továbbtanulásra biztatták. A kolozsvári, akkor még Bolyai Tudományegyetem történelem szakán nyert kitűnő képesítést. Kiváló íráskészségére, elemzői adottságára – amelyről a diáktudományos körben tett bizonyságot – már végzős korában felfigyeltek. Az akkori országos napilap, az Előre Bukarestbe hívta meg munkatársnak, ahol külpolitikai rovatszerkesztő és kommentátor volt. 1967-től szerkesztőségi főtitkár, majd a művelődési rovat vezetője lett. Írásai, tanulmányai jelentek meg a Korunkban, a Hétben, a Művelődésben, az Ifjúmunkásban, az Új Életben. Ezek mind értékes művelődéstörténeti, történelmi, esztétikai írások voltak. A rendszerváltást követő, ígéretesnek induló évben Nagyváradra költözik családjával és 1990-ben a rövid életű Kelet – Nyugat című lap rovatvezetője, 1992-től nyugdíjazásáig az akkor még Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló főtitkáraként dolgozott. Nyugdíjas éveiben is közölt értékes írásokat az Erdélyi Naplóban és a Partiumban, valamint tudósítója volt a Duna TV-nek is. E sokrétű sikeres és eredményes munkássága ellenére mindig megőrizte szerénységét, nem várt, de sajnos nem is kapott jelentősebb elismeréseket. Munkáját mindig szolgálatnak tekintette, jelentős értékekkel gazdagította kisebbségi magyar kultúránkat. Ezért érdemli meg a magyar kultúra szürke eminenciása címet. Mindig és mindenkivel szemben segítőkész volt. Így mutatkozott meg igazi emberi nagysága. Kitűnő stiliszta volt, rendkívüli tehetséggel megáldott ember, aki sajnos utolsó éveiben meglehetősen visszavonult az írástól, közléstől. Amit írt, az példaértékű, igazi gyöngyszemei a történelmi ismeretterjesztésnek. Éves rendszerességgel közölt tanulmányokat a Református Kalendáriumban. Utolsó munkájaként 2014-ben Hóman Bálint történész életpályáját, munkásságát elemezte példás precizitással, világosan, közérthetően. Sokunk számára emlékezetes marad a Keresztutak című, szép képes album kapcsán írt ismertetője, történelmi esszéje, melyet a Keresztény szó című folyóirat is leközölt. Példás családapa és férj volt, két sikeres, tehetséges gyermekére méltán lehetett büszke. Legnagyobb öröme drága kicsi unokája volt, akit nagyon szeretett és súlyos betegen, jóformán önkívületi állapotban, ha róla beszéltek neki, mindig életjelt adott. Az a legfájóbb családja számára, hogy további fejlődését, formálódását nem láthatta, nem segíthette. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak több mint tizenöt éve aktív tagja volt. Éveken át együtt elemeztük, értékeltük a pályázatokra beérkezett írásokat. A Partiumi füzetek könyvsorozatának és többi kiadványaink szöveggondozását ma is végző kedves felesége, Magdolna, a felmerült problémákra mindig tőle kapott megfelelő, értékest megoldást. Végső távozása váradi magyar közösségünk számára is súlyos vesztesség. Keresztényként a boldog feltámadás reményében kísérjük utolsó földi útjára. Kérjük a Mindenhatót, adjon erőt és vigaszt szeretteinek az elkerülhetetlen súlyos veszteség elviselhetéséhez. Drága emlékét szívünkben őrizzük mindhalálig. Kupán Árpád erdon.ro 2015. július 10.Írótábor az emlékezetkultúra jegyébenCsütörtökön délután a Partiumi Keresztény Egyetemen vette kezdetét a XII. Partiumi Írótábor, melyen jeles irodalmárok, irodalomtörténészek tartottak előadásokat. A 2004 óta megrendezésre kerülő Partiumi Írótábor idei, XII. évadát csütörtök délután a nagyváradi székhelyű Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Bartók termében nyitotta meg Szigeti Horváth István az egyik szervező intézmény a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) elnöke. Elmondta, hogy mint minden évben, ezúttal is egy adott tematika mentén szervezték meg az írótábort, az idei rendezvény Az emlékezetkultúra a régiók irodalmában összefoglaló cím alatt zajlik. Szigeti Horváth István a megnyitón kifejtette: „a közösség emlékezete kapcsán mindig az a központi kérdés, hogy melyek azok az események, folyamatok, amelyeket a közösségnek nem szabad elfelejtenie, hisz az emlékeit elveszítő közösség hagyományait és identitását veszíti el. A közösségi emlékezet sokszor olyasvalamit is magában foglal, amit a kollektívum tagja nem élt, nem élhetett át, ennek ellenére emlékezik rá. Az írásbeliség, az irodalom, mint ilyen értelemben felfogott életképek hordozója az emlékezés kultúrájának fontos médiuma, és ezáltal egy régió, egy közösség emlékezetének hordozója is, ekképpen döntő módon hozzájárul az identitás kialakulásához és fenntartásához. Ennek a vezérgondolatnak a jegyében hívtuk meg visszajáró, már ismert előadókat, és olyan előadókat is, akik még talán nem mutatkoztak be a Partiumi Írótáborban”. A köszöntő után a megjelentek egy perces néma felállással adóztak a nemrégiben elhunyt Barabád Zoltán költő, a Partiumi Írótábor ötletgazdája és hosszú ideig főszervezője, illetve Mihálka Zoltán szerkesztő emlékének. Az írótábor első napjának előadója volt Nagy Erika író, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának titkára, Bertha Zoltán irodalomtörténész, a debreceni Károli Gáspár Református Egyetem docense, Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, Jónás Zoltán szerkesztő. Bemutatkozott továbbá Szilágyi Szilvia fiatal költő, aki a Partiumi Keresztény Egyetem volt hallgatója. A csütörtöki nap programja este felolvasóesttel zárult a Bodega kulturkocsmában. Pap István erdon.ro 2015. szeptember 6.Nyolcszáz éves írásos említésSzeptember 4-6. között tartotta XXI. Partiumi Honismereti Konferenciáját a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. Az ünnepélyes megnyitót a borsi kultúrházban tartották. Bors nyolcszáz éves első okleveles említése- kiemelve egyúttal azt is, hogy a település ennél jóval régebbi múltra tekint vissza-, valamint a helyi értékfeltárás és -megőrzés volt a fő témája a PBMET elmúlt hétvégén zajlott XXI. Partiumi Honismereti Konferenciájának, melyre több mint 120 vendég érkezett itthonról, illetve Magyarországról is. Az ünnepélyes megnyitót a borsi művelődési házban tartották, és áhítattal kezdődött. Pálos István római katolikus apátkanonok arra hívta fel a figyelmet: napjainkban, amikor sajnos egyre nagyobb teret hódít az azonosságtudati zavar, különösen szükség van olyanokra, mint a PBMET tagjai, akik emberpróbáló erőfeszítéseket tesznek közös múltunk, történelmünk, és épített örökségünk megismerése, Istenbe és önmagunkba vetett hitünk megtartása érdekében. Forró László református püspökhelyettes Máté evangéliuma 6. részének 33. versét idézve („Keressétek először Istennek országát”) arról beszélt: az ige szempontjából Isten országa határozza meg a jelen minőségét, a tanácskozás résztvevőiről pedig elmondható, hogy a múltat átértékelve egy kegyelmi időbe helyezik át. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke arra kérte a jelenlevőket: egyperces néma felállással emlékezzenek az idén elhunyt Kordics Imrére- aki csendessége és zárkózottsága dacára sokoldalú, fantasztikus kutató volt-, valamint Mihálka Zoltánra, a mindent tudó, „kétlábon járó enciklopédiára”. Értékközösség Bátori Géza borsi polgármester azt emelte ki: idén van 800 esztendeje annak, hogy a Varadi Regestrum említi Bors települést, melynek jelenlegi vezetői Várad elöljárójával ellentétben fontosnak tartják, hogy megismerjük gyökereinket, hogy legyen mihez ragaszkodnunk. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke azon meggyőződésének adott hangot: a műemlékvédők egy értékközösséget alkotnak, és olyan szakemberek, akik összegyűjtve sokféle dokumentumokat, múltunk töredékeit, a morzsákat összerakva megteremtik ezek írott formában való tanulmányozásának lehetőségét. A megjelenteket ezután üdvözölték még: Széman Péter, az EMKE elnöke, Gaál György, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság vezetője, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökhelyettese, Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, Debreczeni-Droppán Béla, az Országos Honismereti Szövetség elnöke, valamint Révász Gizella, az isaszegi Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke. Fényes Elek-díjak Fényes Elek-díjat kapott Deák József Sándorborossebesi tanár, helytörténész és Bátori Géza borsi polgármester, valamint Szent István emlékplakettet vehetett át Lőrincz Lajos alpolgármester. A szünet után plenáris üléssel folytatódott a konferencia. Lőrincz Lajos Bors természet-földrajzi viszonyait ismertette, Kupán Árpád helytörténész pedig Bors történetét foglalta össze röviden, majd Dukrét Géza mutatta be Kupán Árpád: Új borsi krónika- Állandóság és változás a városiasodó község életében című monográfiáját. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2015. október 29.Adonyi Nagy Mária (1951–2015)A Facebookon érkezett a szomorú üzenet, meghalt Adonyi Nagy Mária. Volt kollégák, pályatársak gyorsan összeverődtünk a társasági hálón, régi vágású újságírói reflexekkel legalább két forrásból próbáltuk ellenőrizni az információt, majd elkezdtük keresni a választ a hír többi kérdésére is: hol, mikor és főleg miért? Hiszen, szégyenszemre, hirtelen azt sem tudtuk, hol telepedett le, miután a Magyar Nemzettől nyugdíjba vonult és Budapestről vidékre költözött. Csak annyit tudtunk, éreztünk abban a pillanatban, hogy a magyar irodalom egyik reményteljes ígérete, a magyar sajtó nagy tudású, szorgalmas munkása, a makulátlan szakmai erkölcs példaképe távozott idejekorán közülünk. Életrajzából kiderül, Éradonyban született, innen a felvett Adonyi írói név is. Székelyhídon és Nagyváradon járt iskolába, Kolozsváron szerzett diplomát 1974-ben magyar–német szakon. Szatmárnémetiben tanított három évig, majd a bukaresti magyar szerkesztőségben dolgozott tíz éven át a rendszerváltásig. A Hét belső munkatársa, majd a Romániai Magyar Szó és a Valóságszerkesztője. 1992-ben hazatér, 1995-ig, az akkor Nagyváradon megjelenő Erdélyi Naplószerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője. Közreműködött a Romániai Magyar Ki Kicsoda 1997-es kiadásának szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek végleges megszűnése után Budapestre települt át, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának olvasószerkesztője lett. Azután a szülőföldhöz közelebb, Berettyóújfaluban vásárolt házat, ott érte a szívinfarktus október 13-án, nem sokkal 64. születésnapja után. Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, a cenzúra többszörös rostálása miatt az csak 1978-ban jelenhetett meg, Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben látott napvilágot. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, később a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiája (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a111vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006). Ennyi marad utána: száraz életrajzi adatokból összerakott életpálya a lexikonokban. Hogy milyen volt emberként? Nehéz elmondani, mert magányosan, zárkózottan élt, csak ritka pillanatokban engedte közel magához a környezetében élő embereket. Én is csak emlékképek mozaikkockáit tudom feleleveníteni, pedig több mint harminc éve találkoztam először vele. A nyolcvanas években négy évig szomszédok voltunk Bukarestben, majd öt évig kollégák az Erdélyi Naplónál és a Romániai Magyar Ki Kicsoda szerkesztőségében. Bukarestben, egy Moţilor úti tízemeletes tömbház könyvekkel telezsúfolt földszinti garzonlakásában élt, Szávai Gézáék és Jakab Mártáék laktak még a közelben. Bár a bukaresti magyar kolónia tagjai nagyon összetartottak, nem nagyon járt össze senkivel. Különcködését elfogadtuk, és nem foglalkoztunk vele, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor kiderült, hogy a szamizdat-ügy miatt a szekuritáté által körözött Szőcs Géza napokig nála lakott. Ez a gesztus „halált megvető” bátorságnak számított a tomboló Ceauşescu-diktatúra éveiben, és mindenki számára megkérdőjelezhetetlenné tette szilárd erkölcsiségét és ellenzéki elkötelezettségét. Bátorságáról és a szabadság, a demokrácia eszméihez való ragaszkodásáról vall az Elorzott román forradalom címmel írt dokumentumriportja, amelyben egyetlen magyar újságíróként osztja meg tapasztalatait a romániai rendszerváltásról. A mű, mely ma is „kötelező olvasmány” azoknak, akik meg akarják érteni az elmúlt huszonöt év összefüggéseit, az interneten elérhető. Ilyen tiszteletre méltó irodalmi és szerkesztői múlttal, makulátlan erkölcsi aurával fogadta el az Erdélyi Napló hívó szavát és telepedett le Nagyváradon 1992-ben. Mihálka Zoltánnal együtt ők hozták el a bukaresti magyar szerkesztőségek szakmai profizmusát a többnyire nagyon tehetséges, de szakmailag még nem elég képzett, kezdő újságírókból álló szerkesztőségbe. Addigi teljesítményei, hatalmas műveltsége, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudása meghatározta a szerkesztőség viszonyulását a világhoz, a szakmához és a magyar nyelvhez és stílushoz, amelynek kérlelhetetlen őre volt. Ha ezekre az időkre gondolok, azt az Adonyi Marit látom, aki kézirattal a kezében, a szerzőt keresve rohangál a szerkesztőségi folyosón, hogy kioktassa az általa elkövetett műfaji, fogalmazási, helyesírási hibákról. Ilyenkor „lefiamozta” a „tettest”, aki megdorgált kisdiákként, lehajtott fejjel nyelte a leckéztetést. Nehéz, feszültségekkel teli pillanatok voltak ezek, de mindannyian megéreztük, ettől lesz hétről hétre jobb a lap, és ettől lesznek egyre jobb újságírók a kollégák. A kérlelhetetlen szakmai szigor és fegyelem jelképe volt, ugyanakkor egy-egy pohár bor mellett, a lazítás pillanataiban képes volt megmutatni emberi arcát is. Néha meglepődve néztük, milyen felszabadultan tud nótázni (inkább népdalozni), amikor annak volt az ideje. Azokban az években szakmai teljesítményének, hiteles tájékoztatásának köszönhetően az Erdélyi Naplópéldányszáma meghaladta az 50 ezret. Biztos vagyok benne, hogy a sikerben neki is szerepe volt. Úgy gondolom, Adonyi Nagy Mária most lezárult életpályája kapcsán, a mai olvasónak is tudnia kell, hogy a mai Erdélyi Napló is magában hordozza génjeit. Stanik István Adonyi Nagy Mária /Éradony, 1951. okt. 6. - Berettyóújfalu, 2015.okt. 13./ Erdélyi Napló (Kolozsvár 2016. szeptember 15.Emlékképek a 25 éves Erdélyi NaplórólNegyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk. Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon… Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét. Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből. Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel. Indulás a malteros ládákról A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők. Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom. A siker titka Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni? Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek. Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő. A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket. A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe. Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat. A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is. A lelátóról nézve Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét. 1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét. Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka. Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán. Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi. Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját! Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt. 2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője. Stanik István Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
